Egy kis kitérőt tennék a Lépések útján egy érdekes témában, ami tegnap este foglalkoztatott: Szerintem az egyik legnagyobb tévhit, ami a nemcsak a hétköznapi ember tudatába ásta bele magát, hanem a legezoterikusabb úton járóba is: az, hogy azt hisszük, hogy megváltozhatunk – hogy egyszer ilyenek vagyunk, és később nem leszünk olyanok, hanem másmilyenek leszünk. Ez még talán annyira nem is lenne baj, de amikor kitaláljuk magunknak, hogy én megpróbálok holnapról másmilyen lenni, és nem amolyan, és lelki ostorozást hajtunk végre magunkon, hogy már megint nem sikerült megváltozni… nos, ezzel magunkat nyomorítjuk meg.
És igen, az ember tud „változni”, de nem megváltozni. És a változni szó sem megfelelő, mert elmondom, hogyan néz ki ez kívülről: amikor valamilyen tulajdonságot, szokást akarunk magunkból kigyomlálni, akkor azt szeretnénk, hogy az adott dolog eltűnjön – de most komolyan, hogyan is képzelhetjük azt, hogy egy dolog, ami bennünk van, csak úgy hsss szépen lassan elpárologjon? Hogyan tehetné meg az évek alatt felépített tulajdonságunk/gondolkodásmódunk, hogy ne legyen? Hát ez itt kérem a bökkenő – hogy mindig is ott lesz… és erre nem szoktunk gondolni magunk megváltoztatása közben.
De akkor – kérdezhetitek tőlem – hogyan lehet az, hogy emberek mégis leteszik régi szokásaikat/gondolataikat, és újakat vesznek fel szépen lassan? Elmondom: azért, mert nem változnak, hanem kiegészülnek/kiteljesednek.
Képzeljétek el a kis növénykét, aki még csak egy mag: de nem akar mag lenni, hanem fa. De ha meg akarná szüntetni a mag állapotát (hogy ő márpedig nem mag), akkor soha nem is lehetne fa, hiszen csak a magból lesz a fa. Így vagyunk ezzel mi is: a helyes eljárás az, hogy nem megváltoztatni akarjuk magunkat, hanem elfogadni az adott állapotunkat, és amikor megbékéltünk magunkkal, akkor lesz lehetőségünk átalakulni – hiszen az adott állapot már nem lesz kielégítő számunka.
Ennek oka az, hogy az emberek – lassan – de változnak: mert nyüstölik magunkat hónapokig-évekig, hogy ők másmilyenek akarnak lenni, és amikor feladják és elfelejtik, akkor hipp hopp – ki is nőtt a fácska a magból.
Tanácsom, hogy rövidítsük le magunknak ezt az időt, hiszen ha valamit megtehetünk 2 másodperc alatt, akkor miért várnánk vele éveket?
Saját tapasztalatból beszélek: én is rengeteg időt töltöttem azzal, hogy küzdöttem, hogy az adott pillanatban ne úgy viselkedjek, ahogyan nem szeretnék viselkedni, és ahogyan alapból a természetem által viselkedek - hanem másképp.
Aztán szépen lassan elkezdtem Figyelni magamat, és hagytam, hogy hülyeségeket csináljak (mármint saját magam által hülyeségnek tartott dolgokat). És ezek a dolgok egy idő után már nekem sem tetszettek, nekem lett belőlük elegem. De nem zártam ki magamból őket, nem kezeltem levetkőzendő rossz szokásnak, nem ostoroztam magam. És hopp, kibújtam a föld alól, és elkezdtem fává cseperedni…
Kívánok nektek is jó cseperedést. :)
